Egy lélek vándorlása

[ez egy link]

       azt hiszem, végeztem.

                                               2012. április 18.

                                                      4:45

                              Mindig is szerettelek és szeretni foglak!

                                Annyira imádlak és annyira hiányzol!

Most már mindig más lesz, minden meg fog változni, győzködöm magam, hogy nem az én hibám, de kicsit nyugtat a gondolat, hogy végignézted, ahogy anyu átveszi a legjobb iskolának járó kupát, a zsófi egyszer csak neked játszott egy számot a koncertjén, elolvashattad néhány írásomat, büszke lehettél ránk, tartalmas és hasznos életed volt, sokan sírnak már most is érted, pedig alig van 7 órája, hogy a szíved megállt dobogni, de legalább elbúcsúzhattunk tőled. Most már nem rohanok oda a telefonhoz, mert tudom, hogy te már nem fogsz felhívni, nem fogsz mindenféle finomságot csomagolni, nem fogsz velünk veszekedni a továbbtanulásról, nem fogsz újabb "kincsekkel" hazatérni a bevásárló körutad során, nem lesz több csokitorta, nem lesz több ölelés, hátmaszír, nem fogod megismerni a férjemet, a gyerekeimet... és még annyi mindent, de nincs elég sor, hogy leírjam az emlékeket. Nem voltam mindig jó hozzád, sokszor kiabáltam, sokszor nem mentem át hozzád, de ugye meg tudsz bocsátani? Mert én tényleg nagyon szerettelek akkor is, mindig is, annyira... A hiányod egy lyukat ütött a világban, mindent magába szippant, de elmondhatatlanul örülök, hogy 16 évig ismerhettelek és szerethettelek. 

Ennek nem így kellett volna történnie.

Nem hiszem el, hogy nem vagy többé, nem vagyok képes felfogni, hogy csak néhány emlék és fénykép. Nem. Te ennél sokkal több vagy. Annyira erős voltál...

Példaképem vagy és örökké emlékezni fogok rád, mesélni fogok majd rólad, minden nap rád fogok gondolni, remélem egy jobb helyen vagy és még találkozunk.

Ezek csak szavak és nem fejezik ki eléggé, amit most érzek.

    "Ma sem állíthatom, hogy képes vagyok egy ember életének értékét megbecsülni,

        de egyet kijelenthetek: tudom, hogy amikor meghalt, a szeme csukva volt,

                                                 és a szíve kitárva."

Találtam:

    Mindünkben van valami jó, és én azt hiszem, egyszerűen túlságosan szeretem az embereket, annyira, hogy az már (...) elszomorít.

    Túlságosan is szeszélyes, hangulatember vagyok! Nincs már bennem szenvedély, és úgy emlékszem, jobb kiégni, mint elenyészni.

    Azt hiszem, túl nagy árat kell fizetnünk néhány felejthetetlen pillanatért.

A legszebb napom az volt, mikor a holnap sosem jött el.

    Csak egy narcisztikus fazon képes akkor értékelni a dolgokat, amikor már elmúltak.

Mások személyiségének darabjait használom a sajátom összerakásához.

    Állandóan pozitívnak lenni annyi, mint mellőzni mindent, ami fontos, szent, vagy értékes.

/kört kobéjn/

napok.. hetek.. órák..

nem megy.. nem lehet..

valaki.

Azt.

Képzelem.

Most, hogy egy filmben vagyok, az életem egy film, nem hiszem, hogy ez a valóság, de azt sem hiszem, hogy van "másik" valóság, inkább úgy járok-kelek, mintha ezrek néznének, mintha otthon titokban szőke loknis hajú kislányok gyakorolnák a tükör előtt az arckifejezéseimet, a csámpa járásomat, elképzelem, hogy nem a rádióból szól a scissor sisters, hanem ez csak egy soundtrack, ami akkor szólalt, amikor random elkezdtem táncolni egy ismeretlen lakásán, amíg ő a konyhában tevékenykedett, elképzelem, hogy felülről mutat a kamera, amikor épp lefolyt-lesírt szemekkel bámulom Florentint a plafonon, és ennek egy olyan vég kell, ami után nem pattan fel csak úgy az ember a székéből, nem kérdezi meg a nővérét, hogy: "eszünk tócsit?", hanem bámulja azt a sok nevet, akik közreműködtek abban, hogy ilyen szuper legyen, csak ül, talán egy zsepiért nyúl, talán akkora levegőt vesz, hogy még a lábujjai is kicsit megdagadnak, de bárhogy is legyen, csak ül és csöndben vár, amíg vége nem lesz...

                                                                                     ...az utolsó dalnak.

Én.

Mindent.

Megtettem. Visszacseréltem a barna és "deep-purple" körömlakkomat pirosra, annyi festéket raktam a szempilláimra, hogy már nem tudom nyitva tartani a szemem, felvettem az új pizsi-érzetű sárga felsőmet, egy mosolyt vakartam az arcomra, elvégre nem keseregni járok emberek közé, megölelgettem nővéremet a fellépés előtt, és egy szivecskék gyűrűvel a mutatóujjamon bemasíroztam az üvegajtókon (amin legalább 3× elolvasom, hogy most merre is kéne lendíteni), úgy éreztem, hogy padokat tudnék hajlítani, kilincseket göbíteni, táblákat olvasztani az energiámmal, ami különbözik attól, hogy most fáradt vagyok-e vagy sem, hanem.. tudjátok, amitől ha egy zsákot húznál a fejedre, akkor is azt mondaná valaki teljes szívéből, hogy "hú, de jól nézel ki!".

Ma szembesültem vele, nem is egyszer, hogyha nem alkalmazkodom.. nem.. nem is igazán ez a helyes kifejezés.. inkább hogyha nem teszem azt, amit mások elvárnak, vagy tanácsolnak, vagy már-már utasítanak, akkor nagyon hamar ott találom magam egyedül üldögélve a zöld vogue füzetecskémmel a kezemben. Talán...

Néha átértelmezzük a barátság fogalmát, egyszer hajnalig csevegünk, never-ending öleléseket kezdeményezünk, majd átszökkennénk a földön jajveszékelő másik fölött.

   Vagy csak ők? Vagy csak én? 

Talán már fel is osztottuk magunk között ezeket a "feladatokat".

Egy vékony cérnaszálon kapcsolódunk össze. Elmúlik és nem vagyunk pótolhatatlanok.

Idegességemben beletúrtam a seszínű szürkére - mármár átlátszóvá hipózott rövid hajamba, toporogtam kicsit a fehér-rózsaszínes tornacipőmben és tovább üldögéltem kettesben a zöld füzettel. 

Ha még olyan hülye is, hogy nem vette észre, megmondtam neki.

   Semmi. Senki.

Ehhez még hozzá kell szoknom.. Meg kell emésztenem.

Lehet, hogy nem mindenkinek jutnak ilyen "hétköznapi" angyalok?

    Lehet, hogy csak...

                                                                        ...nem vettem még észre.

Dolgaim elől rejtegetlek,
Istenem, én nagyon szeretlek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
segítnék kiabálni néked.

   Hogyha meg szántóvető lennél,
   segítnék akkor is mindennél.
   A lovaidat is szeretném
   és szépen, okosan vezetném.

       Vagy inkább ekeszarvat fogva
       szántanék én is a nyomodba,
       a szikre figyelnék, hogy ottan

       a vasat még mélyebbre nyomjam.

           Ha csősz volnál, hogy óvd a sarjat,

           én zavarnám a fele varjat.

           S bármi efféle volna munkád,

           velem azt soha meg nem unnád.

                Ha nevetnél, én is örülnék,
                vacsora után melléd ülnék,
                pipámat egy kicsit elkérnéd
                s én hosszan, mindent elbeszélnék.

(emlékszem, ahogy egyszer, a hajnali-háromkor-csap-mellett-ülős-korszakomban apu szolidaritásból leült velem szembe, miután elszívott egy piros főnixet, leült és csak úgy elkezdett nekem verset mondani. ezt. amikor a végére ért, már csukladozott a hangja és könnybe lábadt a szeme. mesélt még egy kicsit, hogy iskolás korában szeretett csak úgy ilyeneket memorizálni, elmondott még kettőt-hármat, de ez volt a kedvence. utána megtörölte a szemét, majd bement anyuhoz, hogy leváltsa. józsef attila ott volt nekem - nekünk a legnehezebb időszakokban. ott. akkor. hajnali háromkor.)

                                                          unom

                                            Kellemes Húsvétot!

Ja, és itt van pár szuperaranyos...

                                                                                                ...angóranyúl.

Kinga.

Avagy

Kungi, el lett véve a daiquiri szüzességem (hú, de morbidul hangzik), gyűrött sálak, valahol ott kezdődött, hogy ed hardys meg bitliszes kalendáriumokért akart kirabolni egy könyvesboltot, de ami számít, az a rózsaszín orr, az ének az esőben, az időtlenséget betöltő nevetéshullám, talán csak azt sajnálom, hogy néhány mosogatnivaló csésze őrizte addig a nap fizikai emlékét, amíg el nem mosogatták őket. KÉPEKET!...

     That's all folks...

                                                                                             ...i'm alive!